Véres titkok

Sötét van, vérszagot érzek. Vajon mi történhetett megint? És mit keres itt ez a hulla!?

Ahogy lassan ébredezek, és egyre világosabbá válik minden, apránként kivehető , hogy a testnek női alakja van. Vörös haj, magas, vékony termet, élettelen zöld szemek Esküszöm, pontosan olyan, mint az édesanyám volt. És a torka el van vágva, nos, úgy tűnik, tényleg meghalt, mivel a padló csupa-csupa vér. Óriási mennyiségben. Gyorsan fel is mosok, és eltakarítok minden nyomot.  Mit tettem már megint? És miért? Összesen annyira emlékszem, hogy ahogy mentem hazafelé, ez a nő elsétált mellettem, köszönt, majd továbbállt. Utána mintha elkezdtem volna követni őt a sötét, nyirkos, ködös sikátorban. Este volt, olyan éjfél körül járhatott az idő, a szél halkan, sejtelmesen süvített, telihold volt, és mintha egy farkas vagy kutya vonyítását is hallottam volna, egészen hátborzongatónak éreztem.

Majd hirtelen újra megláttam a nőt, és minden elsötétült. Ez az utolsó, amire emlékszem.  Most pedig, a pince hideg, nedves, fagyos padlóján fekszem, mellettem pedig az ismeretlen nő holtteste. Ezt nem hiszem el, én tettem? Vagy ki? Mit csináljak? Mire fognak gondolni, ha mások itt látnak? Valahogyan el kell tüntetnem a holttestet, ha eltemetem, az nem jó, kiáshatják, vagy nem is tudom, de ha elégetném… Nagyon nem szeretek ilyet csinálni, de muszáj, nem akarom, hogy elkapjanak. Nem mintha sok okom lenne rá, hogy féljek, mert nincs ki miatt, édesanyám meghalt, amikor az apám évekkel ezelőtt egy nap részegen jött haza, fejbe vágta egy boros üveggel, és a szilánk úgy megvágta, hogy ott helyben el is vérzett, de egyébként is, a sérülései miatt nem is élhette volna túl. Ezt szerencsére én még nem láttam, nem emlékszem semmire, kisbaba voltam, az egész csak annyira érintett, hogy anya nélkül nőttem fel, apám egyetlen fiaként. Azt gondolom, sőt tudom, hogy nem szándékosan tette, de ezért mindig is haragudni fogok rá, szerintem egy gyerek sem bocsátaná meg, ha az egyik szülője kinyírná a másikat.

De térjünk vissza a hullára. Vajon elbírom? 60 kg-nál nem is lehet több, körülbelül. Hát akkor, menjünk, egy, kettő, három! Hoppá, meg is van, kénytelen leszek a karjaimban vinni, máshogy nem vihetem, mert ha húzom a földön, nyomot hagyhat. Át is kellene öltöznöm, a ruháim csöpögnek a vértől.

Felhoztam a pincéből, átmentem egyenesen a kerten, majd óvatosan letettem a „hamvasztómba”. Ez tulajdonképpen annyiból áll, hogy egy nagy farakás körbe van rakva téglákkal, a kör belsején csontok, és rengeteg hamu. De jó, éppen van nálam gyufa. Meggyújtom, és rádobom a testet a farakásra. A francba! Nem gyulladt meg. Még egy esélyem van, egyetlen egy darab gyufám maradt.  Na, végre meggyulladt, szép lassan lángra kap.  Nagyon nem szeretem az égett holttest szagát, rettentően büdös. Úgy egy fél óra alatt égett el.  A hamvaival vajon mit csináljak?  Hát ez hullajó! Ugye érezhető a szarkazmus? Talán a hamvait  már eltemethetném. Itt van, egy lapát ások egy jó mély gödröt, szép lassan le fog bomlani.  Meg is van,”hála Istennek” most már nem csak véres, hanem izzadt is vagyok, úgyhogy most gyorsan beleszórom a hamut, aztán földet rá, egy kicsit elegyengetem, hogy ne legyen feltűnő, és kész is van. Komolyan mondom, ha nem tudnám, hogy itt van valakinek a „hullája”, vagyis inkább, ami maradt belőle, meg nem mondanám, hogy itt egyáltalán van valami. Majd ha a fű is kinő, teljesen természetesnek fog hatni.  Most viszont visszamegyek, és átöltözöm.

Véleményem szerint 18 évesen, apa és anya nélkül, elég önálló vagyok, némi különc szokással „fűszerezve”. Kész is vagyok, levettem a véres ruhákat, beraktam a mosásba, most gyorsan lefürdök, átöltözöm, és szaladok, mert Laura leharapja a fejem, ha nem érek időben oda a cukrászdába. Az is meglepő, hogy tud mindarról, amit tettem, és nem vet meg érte, sőt, a legelső, múlt hónapi áldozatomnál még segített is elégetni a tetemet. Szerintem ez kivételesen jó tulajdonság, elfogadni és szeretni másokat, úgy, ahogy vannak. Viszont most már tényleg indulok, mert el fogok késni.